Így hangzott 1944. október 12-én az akkori honvédelmi miniszter, a nyilas időkben öngyilkosságot elkövetett vitéz csataji Csatay Lajos vezérezredes rendelete.

         Hogy a hadosztály nem volt sem nyilas, sem fasiszta, azt jól megvilágítják felállításának körülményei, még a német megszállás előtt, és erre utal Lajtos vk. őrnagy visszaemlékezése is, miszerint „a magyar vezérkar főnöke (Vörös János) személyesen közölte velem, hogy neki ezzel a Szent László Hadosztállyal tervei vannak, és ütőkártyának szánja a németek ellen…”

A Szent László Hadosztály 1944. október 17-én alakult meg a kelenföldi Károly-laktanyában. Tervezett hadrendje szerint egy Ejtőernyős ezred (Pokorny László őrnagy) két zászlóaljjal , egy Gránátos ezred (Stefán Valér alezredes) két zászlóaljjal, egy Repülő-lövészezred (Heinrich István alezredes) két zászlóaljjal és egy Felderítő osztály (Nyéki-Takáts László százados) tartozott hozzá.

A Hadosztály parancsnoka vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy lett. Vezérkari főnök vitéz Lajtos Árpád vk. őrnagy, míg a Tüzérparancsnok Dárday Vilmos ezredes lett.

A hadosztály ereje az elit, harcedzett ejtőernyősökből, a várpalotai tanzászlóaljból, testőr-lövészzászlóaljból és csendőrökböl, valamint tisztehelyettesképzősökből állt, továbbá a légierő gépfelszerelés nélkül maradt önkéntes személyzetéből tevődött össze.

Fegyverzete két rohamtüzér ütegből – Zrínyi rohamlöveg -, gépvontatású tábori tarackos tüzérségből, légvédelmi gépágyús ütegből és egy páncélvadász osztályból, továbbá páncélos szakaszból (1 Turán harckocsi, 5 Nimród páncél-gépágyú) állt.Később a németektől kiegészítésként kaptak néhány Hetzer típusú rohamlöveget.

A Hadosztályt így egységesen soha nem vetették harcba, leginkább tűzoltó szerepet osztottak az egyes alakulataira.

A Hadosztály még feltöltés és kiképzés alatt állott, amikor a Heeresgruppe Süd parancsnoksága Keszthely környékére, a Kisbalaton térségének védelmére rendelte.

Alig ásták be magukat, máris átirányították őket Mór-Bodajk területre, ahol a német LVII.páncéloshadtest alárendeltségében Székesfehérvár-délnyugat védelme volt a feladatuk, sík terepen.

A védőállások kiépítése még be sem fejeződött amikor Polgárdi-Balatonfőkajár vonalra irányították őket, hogy váltsák le az ellenlökésre készülő német 1. és 23. páncéloshadosztályokat. Mivel a támadás elmaradt, így Párkányhoz dobták át a hadosztályt, melynek I.ejtőernyős zászlóalját viszont Budapest védelmére rendelték.

Az ejtőernyősök Dunaharaszti-Soroksár térségében kemény harcokat vívtak a támadó szovjet páncélosokkal és gyalogsággal és megvédték állásaikat. A szovjetek komoly veszteségeket szenvedtek, melynek eredményeként a hadosztályt „bárdos brigantiknak” keresztelték el – a jobb mellükön hordott, bárdos hadosztályjelvény miatt – és parancsba adták, hogy közülük nem lehet foglyot ejteni.

Innen Isaszegre dobták át az ejtőernyősöket, ahol a szovjet támadást csak úgy tudták elhárítani, hogy közvetlenül a saját vonalak elé kértek zárótüzet a német tüzérségtől.

Pár nap pihenés és feltöltés után ismét Kesztelynél vetették be az ejtőernyősöket, amelyek vissza is foglalták a várost a szovjetektől.

A II.ejtőernyős zászlóalj közben Fót-Mogyoród térségében harcolt aminek eredményeként ők is kiérdemelték a „bárdos brigantik” jelzőt.

A hadosztálynak alárendelt tüzérséget is ide-oda dobálták, így egyik részlege Szigetszentmiklóstól délre , míg egy másik osztálya a Vecsés-Üllő körüli harcokat támogatta.

A Szent László Hadosztály jelvénye

December 20-tól az Ipoly és Garam folyók között dúlt a harc, amelyben a Szent László Hadosztály zöme részt vett. Párkányról indulva a letkési hídfő visszafoglalása volt az első feladat amelyet a Felvidéken végrehajtottak. Feladatuk a német csapatok visszavonulásának fedezése volt, ezért az Ipoly vonalán véres harc kezdődött a túlerőben lévő oroszokkal szemben.

A harc fő súlya Letkés térségében volt, a helység többször is gazdát cserélt de a nyomasztó túlerő végül a hídfő feladására késztette a magyar vezetést.

A másik jelentős hídfőcsata Helembánál zajlott le, ahol kezdeti sikerek után kénytelen visszavonulni a II.gránátos ezred is.

Az oroszok erőltették a folyamátkelést, de két nap alatt 24-26 között a II.ejtőernyős zászlóalj 18 átkelést hiúsított meg.

A német visszavonulás miatt értelmetlen és egyenlőtlen harc arra késztette a magyar vezetést, hogy elrendelje a visszavonulást. Ezt annál is inkább erőltették, mert amíg az Ipolyt védték, a szovjetek a hátukba kerültek a Garam folyó balpartján, majd elérték a Dunát is 27-én.

A Hadosztály a Garam mentén foglalt tehát új védőállást ami ellen a szovjetek december 29-én kezdtek átfogó támadásba a Párkány-Nána-Garamkövesd általános irányban.

A Szent László Hadosztály ekkor már csak 50 tisztből és 1350 fő legénységből állott, de megállították a támadást.

A Garamon január 6-án éjjel közel 200 harckocsi bevetésével újabb támadásra indult az orosz és ez az erő elsöpörte nem csak a Szent László Hadosztály csapatait, hanem a mögöttük ellentámadásra készülődő német 8.páncéloshadosztályt is és elérte a Komárom-Érsekújvár vonalat. A megmaradt csapatok Libád irányban páncélöklökkel törtek ki.

         A hadosztályt Pápán feltöltötték és a Dunántúli harcokban vetették be Berhida térségében. Miután az oroszok elfoglalták Veszprémet, fedezte a német 3. és 5.  SS páncéloshadosztályok visszavonulását, majd a Zala folyó mögé vonult vissza. Más részei a Balatontól északra fedezik a német visszavonulást aminek következtében az ejtőernyős ezred 60%-a elveszik.

A folyamatos hátrálás következtében a Szent László Hadosztály Muraszerdahelynél elérte a magyar határt. Ekkor Lajtos Árpád vezérkari főnökkel az élen a hadosztály zöme kijelentette, hogy nem hajlandó tovább harcolni német földön, német érdekekért. A hadosztályparancsnok, Szügyi Zoltán tudomásul vette a döntést és így a csapatok zöme egyszerűen hazament. A maradék hadosztály az orosz hadifogságot elkerülendő, az angolok előtti fegyverletételt választotta, akik azonban kiszolgáltatták őket az oroszoknak.

A Szent László Hadosztály tagjait az orosz hadifogság után itthon börtönbüntetés, üldöztetés, megbélyegzés várta. Szügyi Zoltán vezérőrnagyot a „Népbíróság” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

Bűne az volt, hogy védeni merte hazáját.

Forrás: Földi Pál: Különleges alakulatok a magyar hadszervezetben / Anno Kiadó MMIII.